„Edd meg a borsót!”
„Ne szórakozz már, egyél!”
„Jaj, gyerünk már! Tudom ám, hogy még éhes vagy..”
„Addig nem állhatsz fel, míg legalább meg nem kóstolod!”
Felismerhető mondatok mindenki számára. Talán azért, mert gyerekként hallottuk őket. Talán azért, mert te is ezeket mondod a gyermekednek.
Gyermekekkel foglalkozó dietetikusként nagyrészt azzal foglalkozom, hogyan tudnak a szülők gyermekük számára egészséges táplálkozási szokásokat kialakítani.
Engem igazán érdekel, hogy MI VAN A TÁNYÉR TARTALMÁN TÚL.
Persze, megtanítom, hogy agyermekegyennapontaöthatalkalommalhalehetnapirendlegyenésperszeelégfolyadékhozjussonmegamakrókisrendbenlegyenekegyensoksokzöldségetésgyümithalehetédességetcsakritkánésnanáhogymozogjonésezáltalőegyvidámegészségesfelnőttlesz. De ez nem elég.
6 hónapos kor körül a legtöbb szülő már tűkön ül: naa végre, itt a nagy lehetőség! Itt a hozzátáplálás, végre adhatok a babának valami nagyon finom falatot!
12-24 hónapos kor körül a legtöbb szülő már azt adja enni a kisgyermeknek, amit a család eszik.
Megy ez.
Aztán valami történik 2 éves kor körül. Mindannyian tudjuk hogy ekkor kezdenek el nagyjából a gyermekek függetlenedni. A sok érdekes ételből lassan kialakul a saját ízlésük. A kedvencek. A szülők elkezdenek stresszelni, hát mi lett az ő „jóevőjükből”? Itt van egy válogatós gyerek.
Ezek a szülők általában nem tudják, mit tegyenek. Tudattalanul is visszatérnek a saját gyerekkori élményeikhez, tapasztalásaikhoz. Azt teszik, amit akkor tanultak. Néha fizikailag megetetik a gyereket, néha jutalmazzák ha eszik, de lehet hogy büntetik, zsarolják. Vagy szimplán minden étkezésnél kijelentik, hogy „meg kell enni, ami a tányéron van”.
Az étkezések CSATATÉRRÉ VÁLTOZNAK. A szülő és a gyermek küzdenek egymással. Minden egyes alkalommal, és ami a legrosszabb: csak veszíthet mindkettejük.
A gyermek többféleképpen reagálhat erre. Lehetnek idegesek, feszültek, vagy éppen szomorúak és magányosak, mert nem tudnak a szüleik elvárásainak megfelelni.
Nos, itt vagyunk szülőként és mindannyiunak vannak ilyen élményei gyermekkorából. Tudjuk, hogy ez nem jó, mégis: miért akarjuk ezt továbbadni a saját gyermekeinknek? Generációról generációra? Persze, régen meg kellett enni ami éppen volt, ki tudta éppen, hogy lesz-e még étel holnap? A paprikás krumplihoz egy kis kenyér, de biztos ami biztos még a hozzávaló saláta öntetét is megcukrozzuk?
Már NEM EBBEN A VILÁGBAN élünk. Van étel. A gyerekek számára minőségileg és mennyiségileg is elérhető a megfelelő étel. Mégis, évről évre az adagok csak nőnek, egyre több az elhízott gyermek. ABSZOLÚT SZÜKSÉGTELEN arra buzdítani a gyermekeinket, hogy „megegyenek mindent, amit adunk nekik az utolsó morzsáig.”
De hát akkor is szülők vagyunk, tök normális hogy aggódunk, hogy a kismanó rendesen fejlődjön, egészséges legyen, nehogykicsimaradjon, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez így is legyen.
Én azt látom, hogy a legtöbb szülő maximum abban merül el, mi legyen a tányéron. „A tökéletes menü”. EZ NEM ELÉG! Nagyobb kárt okozunk a tukmálással, kényszerítéssel, zsarolással, mint amennyi szipiszuper tápanyag így lejut a gyermekbe.
Egyes adatok szerint a kisgyermekpopuláció 45%-a küzd táplálási/evészavarokkal (nemugyanaz). A nem tipikusan fejlődő kisgyermekek majdnem 8O%-a.
Beszélhetünk itt a cöliákiáról, allergiáról meg mindenről ami alig a kicsik pár százalékát érinti. De mi van ezzel a témával? Kedves Olvasó, minden harmadiktok gyermeke evésével gondok vannak. Azt hiszem ezzel foglalkoznunk kell. Legalább annyit (ha nem többet) mint a kalóriák, mikrók és makrók számolgatásával.
Tudjátok, a gyermekek úgy születnek, hogy tudják szabályozni, hogy mikor éhesek és mikor vannak tele. Szavakba önteni egy ideig még nem tudják. De érzik. Na most ha ezt elnyomjuk azzal, hogy „meg kell enni XY mennyiséget”, tulajdonképpen beleavatkozunk a fiziológiájukba. Hiába küld a gyomor jeleket az agynak, hogy „elég”, a szülő ezt napról napja felülírja. Ez vezethet túlevéshez, hiszen a gyermek KÉPTELEN LESZ egy idő után felismerni, mennyi az elég. A túlevés okozhat elhízást, cukorbetegséget, magas vérnyomást, szív-érrenszeri betegségeket,stbstb. Na mégse álljunk meg itt, mert ha csupán ezek közül csak annyi igazolódik be, hogy elhízik, hogyan érzi majd magát? Piszkálni fogják, tesiórán nem fog remekelni, akár depresszióba is sűlyedhet.
A spektrum másik végén azok a gyerekek állnak, akik valamiért nem akarnak eleget enni. Komplett ételcsoportokat utasítanak el adott esetben akkor is, ha éhesek. A szülők előfordul, hogy kényszerítik őket a megevésére, ekkor ők sírva-ordítva megeszik, majd kihányják/öklendeznik az ételt, és ez oda vezet, hogy post-traumás evészavar alakul ki náluk. Minél több ilyen esemény van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek a gyerekek soha nem fognak normális viszont kialakítani az étkezéssel.
Ki kell hogy ábrándítsalak, ezek zöme rajtunk, szülőkön múlik. Na de mit kéne tenni?
Alkalmazni azt a modellt, ami a Kiskanál Kommandó alapja is, méghozzá az Etetési Dinamika Modellt (Ellyn Satter FDM), már a hozzátáplálás eleje óta. Eszerint van a szülő és van a gyermek. Mindkettejüknek külön felelősségük van. A szülő felelőssége, hogy megfelelő ételeket biztosítson rendszeresen gyermeke számára, a gyermek felelőssége pedig hogy eldöntse, ebből ő mit kér és mennyit. Nagyon egyszerű. Ettől lesz a táplálás igény szerinti. A gyermek igényei szerinti.
Általában, ha egy gyermek azt látja, hogy a PÉLDAképei (azaz TE és APA) sokféle ételt esznek, szeretnek enni, egy idő múlva ő is el fogja ezeket fogadni. Kényszerrel el kizárt. Vagyis, ha Te is utálsz enni, az evés “nyűg” vagy állandóan fogyókúrázol (ami nem gond, de ha bírálod magad, „hogy nézek ki?” „undorító vagyok” „nem ehetek kenyeret, csúnya vagyok tőle”- az már gond, főleg ha hallja a gyerek), az kihat a gyermeked egész életére.
Amelyik gyerek rendszeresen, neki megfelelő ételekkel van kínálva (mindig újra azokkal is, amit eddig nem akart megkóstolni, de nem tukmálva), jókedvű, jól fejlődik, nem nagyon lehet gond a táplálkozásával.
